Az illusztrációként itt látható képeket úgy 1983-ban készíthettem.
Nagyon bosszantott az a sok sületlenség amit emberek összehordtak Lennart Nilsson épp akkortájt magyarul is megjelent “Gyermek születik” című kiváló könyve kapcsán. Az önkéntes mérvadók speciális objektívekről, hajszálvékony száloptikákról tartottak kiselőadásokat. A helyzet napjainkig mit sem javult, ma is találunk cikket “Nilsson csodalencséje” címmel.
Az újra kiadott könyv kapcsán tehát megint előkerült a téma, ráadásul az Interpressben, amit ennél többre tartottam eddig. Mikor a Digitális fotó magazin címlapján megláttam Nilsson legismertebb képét,
kíváncsian vettem meg a lapot, hogy ennyi év után felmerül-e legalább egy fényképészben, hogy valami nem stimmel? Nagy örömömre Dékán Istvánnak szeget ütött a fejébe a dolog.
Idézet a cikkből:
“Lennart Nilsson megdöbbentő képei az anyaméhben készültek. Számomra a dolog meglehetősen rejtélyes. Még ha elolvastam is a leírásban, hogy endoszkópkameráról van szó, néhány kérdés felvetődött. Az egyik a tér problémája. A képek tanúsága szerint a "modellek" körül annyi (átlátszó) tér van, hogy enyhe torzítás árán teljes képet lehet készíteni. A másik kérdéses dolog a világítás. A magzatok több oldalról meg vannak világítva, akárcsak egy műteremben. A harmadik pedig a kompozíció. Ezeket a képeket megkomponálta az alkotó! Ez is hozzájárul fantasztikus hatásukhoz. A megoldás nyilván nem elsősorban a fotósfortélyokban, hanem az orvosi ismeretekben rejlik.”
Ekkor döntöttem el, hogy publikálom majd három évtizede a fiókok mélyére száműzött képeimet, egykori dédelgetett tervem maradékát, a grafikus illusztrációk helyett fotókkal illusztrált anatómiakönyv megmaradt képeit és eloszlatom a félreértést.
Az idézett Lennart Nilsson kép gyönyörűen komponált, érzelemgazdag alkotás, igazi címlapfotó, de természetesen nem az anyaméhben készült, és nem endoszkópkamerával. Hogy is gondolhatnánk, hogy bármily művészetpártoló anya is kockáztatná 20 hetes magzata, születendő gyermeke egészségét egy szép könyvborítóért?
Nézzük meg a 45 éves (!) képet figyelmesen! Képzeljük magunk elé a várandós anyát és gondoljuk át mindazt amit az anatómiáról valaha is tanultunk, hallottunk, vagy láttunk, akár csak egy ismeretterjesztő műsorban. Aztán kezdjük el felépíteni a kép elkészítését. Hol is tudjuk bejuttatni az optikát a méhbe? És a világítást az ellenfényhez? Ezek után a magzatburokról, meg a magzatvízről akár szó se essék.
Miért merül fel mégis újra, meg újra, hogy méhen belül készült, ún. intrauterin felvételt látunk?
Nyilván nem várható el a nézőktől, olvasóktól, hogy világítástechnikai és anatómiai szempontok szerint véleményezzenek egy szép képet. Szerkesztőként persze magam is igyekeznék háttérben tartani, hogy a legtöbb képen méhen kívüli terhességek elvetélt magzatait látjuk. A könyv szövegezése is ennek megfelelő, soha nem fogalmaz konkrétan, de nem is ez a dolga. A képek készítési módjáról csak pár szóban tesz említést, úgy hogy az többféleképpen is értelmezhető legyen. Azon kevés képek egyikét amin endoszkópkamerával fényképezett magzat látható, később megmutatom. Az azonban abban az esetben sem valószínű, hogy az "in vivo" készült intrauterin felvétel.
A kórházban, ahol dolgoztam sokan mutatták lelkendezve a könyvet, kérdezve, vajon hogyan készült? Azt tapasztaltam, hogy különösen a női olvasók körében jelentősen csökkent a lelkesedés, mikor kiderült, hogy vetélésből származó magzatokat látunk a képeken. Gyakori volt az a szörnyű kérdés is, hogy “akkor ezek most itt hullák?” amire mindig azt válaszoltam: Ezek képek, és kiválóak! Nézőként nem kell belenyúlnunk a bűvész cilinderébe, hanem élvezni kell a mutatványt.
Ha nem szegezték egyenest nekem a kérdést, inkább kerültem a tudálékoskodást, mert fontosabb, hogy sokan tájékozódjanak a testünkben végbemenő folyamatokról, mint a képek készítésének módja.
Napjainkban gyakran érvelnek e képek segítségével az abortusz ellenes mozgalmak, nyilván kevésbé lenne hatékony kommunikációjuk, ha köztudott lenne, hogy e képek nem in vivo készültek.
Itt azonban szakmai közönséghez szólok, tehát tárgyszerű leszek.
Beszéljünk először a csodalencséről!
A nőgyógyászati vizsgálatok során alkalmazott hiszteroszkópia (méhtükrözés) célja a méh üregébe bevezetett száloptika segítségével a méh belső felszínének alapos, átvizsgálása a kóros eltérések feltérképezése, a terméketlenség, vagy kihordási nehézségek okainak tisztázására. A beavatkozás során lehetőség van szövettani mintavételre és bizonyos elváltozásoknak azonnali műtéti megoldására is, mint például a polip eltávolítás. A diagnosztikus hiszteroszkópiát általában altatás nélkül, indokolt esetben azonban a méhnyakba adott helyi érzéstelenítővel végzik. A száloptika bevezetéséhez szükséges tágítást az ábrán is látható speculummal végzik. A hiszteroszkópon keresztül bejuttatott folyadék vagy gáz segítségével tágítják a méhet, hogy a méhfal jobban látható legyen.
Az ábrán jól látható, hogy méhen belül egy komplett stúdióvilágítás elhelyezése az anatómiai viszonyok miatt némi nehézségbe ütközik.
A száloptikával készített intrauterin felvételeken ezért soha sem látunk művészi élfényeket a modellünk mentén, a lapos világítás inkább a fényképezőgép tetejére illesztett vakuval elérhetőre emlékeztet: a közel lévő motívumok túlvilágítottak, a távolabbiak a sötétbe vesznek. Ez könnyen megérthető, ha tudjuk, hogy a fénymennyiségünk a távolsággal négyzetes arányban csökken, és a szűk sötét helyen kellő derítésre sem számíthatunk.
A szemben lévő nedves felületek csillogása, valamint az objektívet körülvevő fényforrás erős vignettálása ugyancsak jellemző ezekre a felvételekre.
Hasonlók a jellemzői a fötoszkóppal készült képeknek is, azonban a száloptika bevezetésének módja más. Ma már ultrahang vezérlés mellett juttatják be az optikát, azonban 1965-ben nem álltak rendelkezésre olyan minőségű eszközök mint napjainkban.
Az eljárás kockázatát a legtöbb szerző megemlíti cikkében, ezért csak igazán indokolt esetekben alkalmazzák diagnosztikus célzattal, a köldökzsinórból történő magzati vérvétel, vagy súlyos magzati károsodás gyanújának tisztázása céljából, ha valamiért a kórkép ultrahang diagnosztikával nem egyértelműsíthető. Az első trimeszterben végzett fötoszkópia ma már alkalmas méhen belüli őssejt átültetésre is.
Csodalencse persze létezik, szerintem a Nilsson által is használt Hasselbladhoz készített oberkocheni Zeiss objektívek mindegyike az. (Vádoljanak elfogultsággal sebaj, a minden gyújtótávolságon kifogástalan rajzolat, az elnyűhetetlen központi zár, az elképesztő megbízhatóság tette annyira kiemelkedővé ezt a márkát, hogy az első holdutazásnak is részese lehetett.) Az ismert képek túlnyomó többsége Hasselbladal készült. A kiváló svéd gyár folyamatosan együttműködött honfitársával, segítve munkáját, azonban nem új lencserendszerek építésével, hanem a meglévőkhöz speciális kiegészítők előállításával. Ezek a kiegészítők tették lehetővé a kamerarendszer összekapcsolását a Karl Storz orvosi műszereivel, hogy a vizsgálat során látott képet rögzítve, konzíliumon, és dokumentációban egyaránt használhassák.
Hadd idézzem végül a szerzőt, Lennart Nilssont, aki az alábbiakat mondta Hasse Perssonnak a képeinek elkészítési metódusát firtató kérdésre:
Even if there was much praise for your Life reportage and for the various editions of A Child is Born, some people reacted against your use of aborted foetuses to describe foetus development. Has that criticism affected you?
To be able to show the development of the foetus at all from the very earliest stage, I used macro-lenses and wide-angled special optics, manufactured specially for me by Karl Storz in Germany and Jungners Optiska in Stockholm. And for technical reasons related to photography, I had to use foetuses from what are called extrauterine pregnancies. But I have also shot living foetuses in the womb using an endoscope. These days, I work with ultrasound and three-dimensional pictures taken through the skin from outside the body. It is a tremendously exciting technique, although it still doesn’t reach the same technical quality as my old pictures.
Miután láttuk, hogyan nem készültek, lássuk hogyan készülhettek.
Orvosi, tudományos illusztrációs felvételek készítéséhez a fényképésznek általában speciális felvételi technikát és képfeldolgozási eljárást kell alkalmaznia, mint például a makró-, és mikrófotográfia, infravörös, vagy ultraibolya fényképezés. Ehhez különleges eszközökre, objektívekre, szűrőkre, fényforrásokra és kidolgozó berendezésekre van szükség. Az eredményes munka megköveteli mindezen eszközöknek és eljárásoknak valamint a produkcióhoz használatos adathordozónak, médiumnak az adott problémához legjobban illeszkedő alkalmazását.
A találékonyság szintén az eszköztár része, nélküle irdatlan pénz elköltésével sem lesz kielégítő az eredmény.
Az általam publikált képek Minolta XD-7 kamerával készültek, Kodak Ektachrome filmre, 2.8 fényerejű 100 mm gyújtótávolságú makroobjektívvel. A világításhoz használt műtermi vakuk részben magyar gyártmányú fejgenerátoros lámpák voltak, melyeket egy egri cég, a Horiblitz készített, részben az alsó világítást adó magam építette tárgyasztal. Ezt egy kiöregedett multiblitz riportervaku és egy régi guruló műszerszekrény felhasználásával építettem. A szekrény belsejéből eltávolított polcok helyére golyónyomott alumínium lemezt erősítettem, úgy, hogy a lehető legegyenletesebb visszaverő felületet kapjam. a keresztülfúrt hátlapba erősítettem a Multiblitz nyelét úgy, hogy a reflektor csak az alumínium visszaverő felületre szórjon fényt, az objektív felé ne.
A felső üveglapot meghagytam a műszerszekrényen, mert megkönnyítette a tisztántartást, viszont a homlokfalon vágtam egy rést, amibe szines metakrilát lemezeket csúsztatva a háttér színét meg tudtam változtatni. A színszűrő alá egy homokfúvott üveglapot szereltem.
Hogy a látvány olyan lehessen, mint a méhen belüli anatómiai helyzet, el kellett vetnem a megszokott sémákat, nem helyezhettem egyszerűen az üveglapra az embriót, hiszen karjai lábai természetellenesen feküdtek volna az üveglemezen. Az embrió pozícionálására üvegkádat használtam, melyben átfolyó rendszerrel folyamatosan cserélődött a víz, ami a zavarosodás elkerülése érdekében elengedhetetlen volt. A bőrfelülethez tapadó zavaró légbuborékokat pedig kis méretű ecsettel távolítottam el.
A lebegésben tartott embriót a vízfelületen keresztül fényképeztem, a hátteret a tárgyasztal szűrője színezte kékre.
Mindezektől eltekintve gyakorlatilag szabályos műtermi tárgyfotózás zajlott, ahol többé-kevésbé szabadon kezelhettem a fényeket. Így már csak a méhen belüli testtartást kellett beállítanom, és rögzítenem, hogy valóban az kerüljön a filmre amit elképzeltem.
